2013. július 18., csütörtök

Az Aikido „idekint”

[Tapasztalataim elsősorban a francia ajkú belga közösség Aikikai által is elismert szövetségéhez (AFA) tartozó klubok életén alapulnak.]

A HBSE „belgiumi kihelyezett tagozataként” gyakran szegezik nekem a kérdést otthon, hogy más-e itt az aikidós élet, és ha igen, milyen.
Az elmúlt bő 6 év alatt megjárt 6 brüsszeli klub és számos tábor alapján bátran állítom, hogy igen, más.

A legfeltűnőbb különbség, hogy az etikettet sokkal lazábban értelmezik errefelé.
Néhány éve egy akkor shodan „kolléga” elképedve mesélte, hogy addig soha senki nem mondta neki, hogy a bokkent nem akárhogyan rakjuk le a tatami szélére. Nekem ezt otthon nagyjából a második eszközös edzésen elmagyarázták, és csak azért nem az elsőn, mert akkor biztos véletlenül jól tettem le a fegyvereimet. Ugyanígy egyből szóltak, ha háttal álltam vagy ültem le a kamizának, ha átléptem embert vagy fegyvert… (itt van olyan hely, ahol a tatamik elpakolása rendszeresen a fegyvereken átsétálva történik, amit én nem is értek; első a cuccok elpakolása, a teremrendezés csak utána jön – szerintem)
Rendszeres a kiszaladgálás inni is, pedig Belgiumban nem mondható gyakorinak a kánikula. Egyébként ezért nemrég egy edzőtábor (francia) vezetője is morgott, emlékeztetve a résztvevőket Tamura senseinek arra a tanítására, hogy úgy kell a dojóban gyakorolni, mintha a harcmezőn volnánk: rogyadozó lábakkal is végig kell tudni csinálni, folyamatosan feszegetve tűrőképességünk határait.
A fegyelem a gyakorlás közben is lazább: jártam olyan klubba, ahol egyenesen kocsmahangulat volt a technika bemutatása közbeni bekiabálások és a gyakorlás alatti nevetgélések miatt. Érdekes módon azonban ez volt az egyik leglelkesebb és legelkötelezettebb klub, úgyhogy ha az ember túltette magát az első megrázkódtatáson, akkor sokat lehetett tanulni.

Apropó, tanulás: mostanában kezd feltűnni, hogy nagyon keveset beszélnek arról, hogy mit miért csinálunk, mitől működik egy technika. Többnyire arról szól a magyarázat, hogy hova lépjünk melyik lábbal, és közben melyik kezünket hova tegyük. Aztán próbálja mindenki leutánozni a mozgást, fizikai adottságoktól függetlenül. Ennek eredménye, hogy Sugano sensei széles, lendületes mozgásából egyfajta vicces kergetőzés lesz.
Egyébként az ukemizést is csak elvétve gyakoroljuk errefelé – olyannyira, hogy van néhány kezdő, aki fél év után még mindig ott tart, hogy meg kell állítani a technikát, hogy ki tudjon belőle sétálni.

Más azután a vizsgarendszer is. Kyus szinten nincsenek „közös” vizsgák, hanem az edző saját megítélése alapján hívja ki vizsgázni a delikvens(eke)t edzés végén. Esetleg korábban elejt néhány megjegyzést arról, hogy érik már a fokozat, és esetleg gyakorolj sokat X-szel (aki majd az ukéd lesz). Így rendszeres jelenlét esetén az ember nagyjából biztos lehet abban, hogy félévente újabb fokozatot szerez, az edző pedig egyre magasabb rangú tanítványokkal büszkélkedhet.
Szerencsére van néhány klub, aki jobban ad magára ezen a téren, főleg a 2. és 1. kyu szintjén. Tudják, hogy onnantól elveszítik befolyásukat a vizsgázó fölött, aki, ha készületlenül megy el a „központi” danvizsgára, csak ronthat a klub imázsán.

A szövetségi danvizsgák egészen a közelmúltig zártkörűek voltak, állítólag a közönség nem megfelelő viselkedése (bekiabálás, kommentárok) miatt. Így csak hallomásból tudom, hogy minden fokozatra több vizsgabizottság van, ahova az embert véletlenszerűen osztják be (feltételezem, hogy azzal a megkötéssel, hogy a bizottságban nem lehet tag a saját edzője – de ez sem biztos). Csak a tori oldalt kell prezentálni, ehhez vagy visz a vizsgázó ukét, vagy a többiek közül kérnek önkénteseket. A vizsga hossza 15–20 perc, közben az ukét, ha elfáradt, akár 2–3-szor is cserélik.
A nehézség az, hogy az ukét nem értékelik, tehát könnyű szívvel blokkolhatja a technikát. Azon is sok múlhat, hogy az ember melyik bizottsághoz kerül, ugyanis Belgiumban három nagy „áramlat” képviselői ülnek a „fokozatosztó bizottságban” (Comité des Grades): a Tamura-, a Sugano- és a Tissier-vonaléi. A nézeteltérések pedig oda vezettek, hogy egy időben kijelentették, hogy a Doshu videóján bemutatott technikák lesznek a mérvadóak. A DVD persze hamarosan hiánycikk lett…

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy egy kicsit komolytalan itt az aikidóoktatás – szerintem inkább csak sokkal inkább van tömegsport, mint harcművészet jellege.
Ugyanakkor Belgiumba könnyen jönnek szerte Európából és azon kívülről is mesterek, így sokat lehet első kézből tanulni, sokféle irányzatot meg lehet ismerni. A „régi harcosok” nem csak évente egyszer találkoztak Tamura senseijel, Sugano egyenesen itt élt vagy 10 évig, Tissier klubjába pedig akár heti szinten le lehet ugrani. (Egyébként ő tartja az egyik nagy nyári tábort is.) Rendszeresen jön Yasuno, Osawa, Endo és Yamada sensei. A Doshu közeli (amszterdami, párizsi) táboraiba a szövetség buszokat indít. Ha valakinek gondot okoz az edzőtábor kifizetése, tatamipakolással, a szövetségi magazinhoz való hozzájárulással (fotózás, cikkírás) belépőjegyet/ajándékutalványt lehet szerezni.
Hatalmas a választék klubokból is: csak az AFA-hoz 60 klub tartozik, és akkor még nem beszéltünk a flamand szövetségről (VAV) és a számtalan független dojóról.

Egyébként Brüsszelben a város lakosságát leképezve maguk a klubok is elég heterogének – eddig nem találkoztam olyannal, ahol ne gyakorolnának „külföldiek”, avagy „bevándorlók”, akik hozzák magukkal otthoni tapasztalataikat, stílusukat. (A jelenlegi klubomban az egyik edzőm a gonoszkodós visszatámadásokat már csak „magyar technikáknak” nevezi…) Ebben a klubban ugyanis már edzőből is kettő van, akik (legalább) két különféle stílust képviselnek: az egyik Sugano sensei stílusát (ez az izzadósabb edzés), a másik főleg a Tamura-vonalat, kiegészítve azt más harcművészektől ellesett testtudatosság-fejlesztő gyakorlatokkal. Az ő közreműködésének köszönhetően jönnek immár rendszeresen Brüsszelbe olyan budokák, mint Akira Hino, Minoru Akuzawa vagy Yoshinori Kono. (De ők már nem az Aikido címszó alá tartoznak…)

Röviden tehát: külföldön aikidózni olyan, mint külföldön élni. Éppúgy vannak jó, ahogyan zavaró oldalai is, de én úgy döntöttem, hogy a gyökereimet megőrizve, a különbségeket tolerálva, azok megértésére törekedve igyekszem meglátni a közös pontokat, és – főleg – élvezni a gyakorlást.