2010. július 16., péntek

Aikido bemelegítés: a shinkokyu és a tori fune undo

Az olyan gyakorlatok, mint a shinkokyu vagy a tori fune undo értelmük egy részét elveszítik, ha nem ismerjük létrejöttük hátterét, a technikák pontos mikéntjét és azok okait. A következő bekezdésekben e két gyakorlatot próbálom meg bemutatni.

Az aikitaisot sajnos sokan összetévesztik a tornaórai gimnasztikával, pedig nagyban különbözik attól. Az aikitaiso különleges lehetőség arra, hogy mozgás közben tanulmányozhassuk, hogyan viselkedik a testünk, légzésünk, hogyan kerülünk kölcsönhatásba a minket körülvevő világgal. A gyakorlatok sorrendje nem véletlenszerű, mindig a meghatározott sorrendben, irányban, intenzitással és ismétlésszámmal kell azokat végrehajtani, ezért is lényeges a megértés a mozdulatok ismétlése mögött. Az aikitaiso időrendben előbb a szellemi- és légzőgyakorlatokra fókuszál, majd az érzékelés és a test felkészítése következik, végül pedig a dinamika és a tartás kerül sorra. A shinkokyu és a tori fune undo az első harmadba tartozó gyakorlatok.

Helyes légzés


Minden edzés egy levegővétellel kezdődik. A minket körülvevő világból először a levegővel kerülünk kapcsolatba. Fizikai és érzelmi állapotunk befolyásolja a légzés ritmusát, mélységét. A konkrét fizikai edzésmunka előtt és alatt célunk kontrollálni légzésünket, lenyugtatni testünk, lelkünk. Nagyon lényeges, hogy mozgásunk és légzésünk alkalmazkodjon egymáshoz, harmóniában legyen. Fontos, hogy a légzés kellően mély legyen és hogy elegendő időt töltsön a levegő a tüdőnkben. A belégzés rövid és határozott a kifújás pedig – akár több lépcsőben - segítse a mozgást. Jó példa a mozgás és a légzés harmóniájára a kiai. Egy atemi pillanata olyan rövid, hogy a hozzá tartozó kilégzés is robbanás szerű kell, hogy legyen. A légzés, sőt inkább a helyes légzés nagyon fontos eleme a helyes edzésmunkának, a helyes technikának.

A Shinkokyu


Az aikitaisot a shinkokyu (hevenyészett fordításban azt jelenti, hogy “belélegezni a lelket”) mélylégző gyakorlattal kezdjük. A shinkokyut állásban végezzük. Egy nagyon rövid meditációval kezdjük, miközben bal tenyerünket a jobban nyugtatva tartjuk kezeinket a haránk előtt. Ezután lassan, mélyen belégzünk orron át, úgy, hogy a levegő előbb a tüdő alját, majd fokozatosan a tetejét tölti meg és ezzel egy időben a légzést segítve ujjakkal felfelé felemeljük kezeinket fejünk fölé. A levegőt benntartva a kezeket nyújtott könyökkel leengedjük magunk elé vízszintesig, majd négyszer egymás után 180 fokos szögig nyitjuk és a bezáráskor egynegyednyit kilégzünk és tapsolunk. A teljes kilégzés után még egyszer ugyan így belégzünk, majd kilégzünk és egy nagyon rövid meditációval zárjuk a gyakorlatot.

A shinkokyu után az ame no tori fune undoval , vagy röviden torifunével folytatjuk az aikitaisot.
Mitől “ame no”, azaz “mennyei” az evezős gyakorlat?

A shintoban a istenek nevei (a kami fogalmának kifejtése túl bonyolult lenne itt, az egyszerűség kedvéért mindenhol istenként fogok hivatkozni a kamikra) gyakran kezdődnek a „mennyei” azaz „ame no” előtaggal. Az előtag itt arra utal, hogy a gyakorlat teljes megértéshez vezető kulcs a Shintóban, vagy még inkább az Oomotokyoban kereshető. Joggal feltételezhetjük, hogy Ueshiba Osensei számára inkább volt ez a gyakorlat egyfajta aktív ima, mint gimnasztikus bemelegítés. (Ezzel együtt úgy gondolom, hogy bár ennek felismerése segít megérteni, hogy mit, miért és miért pont úgy csinálunk, ezért még nem szükséges az adott vallás tanaiban hinni is.)

Az Aikido jellegzetes hármas tagoltsága


Az Aikido hagyományosan vonzódik a dolgok hármas felosztásához. Három „fegyverrel” gyakorlunk, pusztakézzel - aikitai, jo-val - aikijo és bokennel - aikiken; vagy például három ritmussal: jo, ha, kyu; három helyzetben: suwari waza, hanmi hantachi waza, tachi waza és lehetne még sorolni a példákat. A gyakorlás során gyakran köszön vissza ez a hármas tagoltság, nincs ez másként az evezős gyakorlatnál sem.

Az ame no tori fune undo három egysége az Amenominakanushi, a Kunitokotachi és az Amaterasu, melyek között egy átkötő gyakorlatot, furi tamát végzünk. A nevek három Shinto isten nevei, akiket az Oomotokyo is tisztel. A névválasztással így a mélyen vallásos Osensei, a vallási hátteret ismerők számára egyfajta magyarázatot is fűzött a gyakorlatokhoz.

Az első gyakorlat: Ame no minakanushi no kami


Amenominakanushi a shinto mitológia legkorábbi istene a Kojiki szerint. Az ég és a föld szétválásakor jelenik meg az égben, mint egyetlen isten, “magányos kami” (hitorigami). Egyike a zóka sanshin-nak (a teremtés három kamija), és az öt kotoamatsukami-nak (“különálló égi istenek”), a Kojiki legkorábbi isteneinek. A középkori japánban Amenominakanushi egyre magasabbra kerül a shinto pantheonban, mint a Nagy Medve (Ursa Major) csillagkép, hét legfényesebb csillagának (ezek alkotják a Göncölszekeret) istene. A korai Meidzsi időszakban lett a shinto szekták (yōha shintō) és templomok egyik központi istensége. A shinbutsu bunri (a shintoista és buddhista vallások szétválasztása japánban) során a sarkcsillag istenének Myokennek a helyébe sok szentélyben Amenominakanushi került.

A tori fune első gyakorlata hátsó pozícióból indul, a bal láb helyezkedik el előrébb, de nincs teljesen nyújtva, a karok a csípő mögött és alatt enyhén lefelé mutatnak, az ujjak zártak, de nem feszülnek, a vállak merőlegesek a haladási irányra, a test inkább a hátsó, jobb lábra terhel, ami szintén kissé be van hajlítva. Ezután a hátsó láb nekifeszül a talajnak és előre lendíti a testet, úgy, hogy közben egyik láb és egyik sarok sem emelkedik el a talajtól, így a csípő mozdul előre, addig, amíg az elöl lévő láb lábszára függőleges nem lesz. Így jutunk el az elülső pozícióba, ahol a karok és az ujjak előre vannak nyújtva, a váll és így az egész test profilba elfordulva áll. A függőlegesen túl, úgy hogy a térd a lábfej elé kerül nem szabad előredőlni, mert az stabilitásvesztéssel jár. A második mozdulattal pedig visszakerülünk a kiinduló pozícióba, kivéve a kezeket, amik a csípőhöz zárnak vissza és onnan kerülünk újra kiinduló helyzetbe. Az első pozíció félprofil állása megfelel az Osensei által is tanulmányozott Yagyu Shinkage ryu félprofil alapállásának.

Az első gyakorlat jo ritmusban halad, lassan, statikusan, két külön részletben kell végrehajtani az előre, illetve a vissza irányuló mozdulatokat. A gyakorlat ritmusával együtt teljes légzésünkkel az O – I E I hangot ejtjük. A légzés és a hangok kiejtése teljes testtel, „gyomorból” történik. Az O hangot az előre irányuló mozgásnál ejtjük, ez I E I hangot pedig a visszatéréskor.
A gyakorlatot a hozzá tartozó mitológiai utalásokkal kiegészítve mondhatjuk úgy is, hogy ebben a gyakorlatban a semmiből, a múltból, a nem-edzésből szimbolikusan a jelenbe evezünk.

Furi tama a „lélek felrázása”


A tori fune három eleme között furi tamát végzünk. A furi tama a „lélek felrázása”. Vállszéles terpeszben állunk ellazított felsőtesttel és kezeinket lógatva összekulcsoljuk a seika tanden előtt úgy, hogy a jobb tenyerünk van alul és a bal felül, majd összekulcsolt kezeinkkel nagyon apró köröket rajzolunk úgy, hogy a körök felső ívében közelednek hozzánk kezeink, ez által hozzuk rezgésbe egész testünket. A rázó, rezgő mozgás legyen olyan apró és gyors amennyire csak lehet. A furi tama egy lelki megtisztulás, feloldódás a koncentrációban, ténylegesen a lélek felrázása.

A második gyakorlat: Kuni no tokotachi no kami


Kunitokotachi a Shinto hitvilágban a „földek alapja”, egyike a korai, elvont isteneknek. A Kojikiben nem sokkal Amenominakanushi követően jelenik meg, mint a kotoamatsukamik utáni hét isten-generáció első tagja. Más források szerint Kunitokotachi az első ember a földön. A gyakorlat elnevezésénél Osensei feltehetőleg a Kojikiben lejegyzett módon gondolt rá.

A tori fune második gyakorlata is hátsó pozícióból indul, most a jobb láb helyezkedik el előrébb, de nincs teljesen nyújtva, a karok a csípőnél vannak, az ujjak vízszintesen vannak és zártak, de nem feszülnek, a vállak merőlegesek a haladási irányra, a test inkább a hátsó, bal lábra terhel, ami szintén kissé be van hajlítva. Ezután a hátsó láb nekifeszül a talajnak és előre lendíti a testet, úgy, hogy közben egyik láb és egyik sarok sem emelkedik el a talajtól, így a csípő mozdul előre, addig, amíg az elöl lévő láb lábszára függőleges nem lesz. Így jutunk el az elülső pozícióba, ahol a karok és az ujjak előre vannak nyújtva, a váll és így az egész test profilba elfordulva áll, majd megállás nélkül, folyamatosan végezve a mozgást visszakerülünk a kiinduló pozícióba.

A második gyakorlat ha ritmusban halad, közepes tempóban, és az előre-, illetve a visszairányuló mozdulatot egyetlen egységként, zökkenőmentesen kell végrehajtani. A gyakorlat ritmusával együtt teljes légzésünkkel az I E I – I E I hangot ejtjük. A légzés és a hangok kiejtése teljes testtel, „gyomorból” történik. Mind az előre irányuló mozgásnál mind pedig a visszatéréskor az I E I hangot ejtjük.

A gyakorlatot a hozzá tartozó mitológiai utalásokkal kiegészítve mondhatjuk úgy is, hogy ebben a gyakorlatban érezzük meg az időt, értjük meg a jelenidő fogalmát.

A gyakorlat végén itt is furi tamát végzünk az előzőekben ismertetett módon.

A harmadik gyakorlat: Amaterasu ómikami


Amaterasu a japán kultúrában is oly fontos nap istene, így a Shinto központi istensége, az istenek lakhelyének (takamanohara) uralkodója. Első Izanagi (a hetedik isten generáció, tulajdonképpen ő az első olyan isten, akinek a tetteiről részletesen beszámol a Kojiki) gyermekei közül. A Kojiki szerint Amaterasu akkor született, amikor Izanagi egy az alvilágban (yomi) tett látogatása után misogit végzett és kimosta a bal szemét. A legenda szerint a Japán császári család Amaterasu leszármazottja.

A tori fune harmadik gyakorlata is hátsó pozícióból indul, most ismét a bal láb helyezkedik el előrébb, de nincs teljesen nyújtva, a karok a csípő előtt és fölött vannak kicsivel, a vállak merőlegesek a haladási irányra, a test inkább a hátsó, bal lábra terhel, ami szintén kissé be van hajlítva. Ezután a hátsó láb nekifeszül a talajnak és előre lendíti a testet, úgy, hogy közben egyik láb és egyik sarok sem emelkedik el a talajtól, így a csípő mozdul előre, addig, amíg az elöl lévő láb lábszára függőleges nem lesz. Így jutunk el az elülső pozícióba, ahol a karok és az ujjak előre vannak nyújtva, a váll és így az egész test profilba elfordulva áll, majd megállás nélkül, folyamatosan végezve a mozgást visszakerülünk a kiinduló pozícióba és folytatjuk megállás nélkül a további előre, hátra mozgásokkal, egyetlen egységben.

A harmadik gyakorlat kyu ritmusban halad, ami nagy változás az előzőekhez képest. Most valós, azaz a leggyorsabb tempóban kell a gyakorlatot végrehajtani, aminek következtében a gyors testmozdulat mintegy dobja a kezeket előre, mert a központ rövid mozdulata, gyorsabb lesz, mint a végtagok hosszú mozgása. A gyakorlat ritmusával együtt teljes légzésünkkel az Tsa – I E I hangot ejtjük. A légzés és a hangok kiejtése teljes testtel, „gyomorból” történik. A Tsa hangot az előre irányuló mozgásnál ejtjük, ez I E I hangot pedig a visszatéréskor. Az Amaterasut egyetlen légzéssel hajtjuk végre.

A kyu ritmus sokkal gyorsabb a jo illetve ha ritmusoknál, erre érdemes nagy figyelmet fordítani.

A gyakorlatot a hozzá tartozó mitológiai utalásokkal kiegészítve mondhatjuk úgy is, hogy ebben a gyakorlatban érezzük meg pillanat erejét és az energia folytonosságát. Ha úgy tetszik, akkor a részecske és hullámtermészet együttes létezését tapasztalhatjuk itt meg.

A gyakorlat végén itt is furi tamát végzünk az előzőekben ismertetett módon.

A harmadik futari tama utolsó mozdulata után a kéztartást megtartva a shinkokyuból már ismert módon lassan, mélyen belégzünk orron át és ezzel egy időben a légzést segítve ujjakkal felfelé felemeljük kezeinket fejünk fölé. A levegőt benntartva a kezeket nyújtott könyökkel leengedjük magunk elé vízszintesig, majd négyszer egymás után 180 fokos szögig nyitjuk és a bezáráskor egynegyednyit kilégzünk és tapsolunk. A teljes kilégzés után kezeinket felemelve újra belégzünk, majd a csúcsponton ujjainkat összefűzzük úgy, hogy az ujjak a tenyéren belül legyenek, majd kiai-t végzünk. A kezek a kiai végén a seika tanden előtt vannak összefűzve. Ezután lassú belégzés közben kezeinket hátra visszük egy kicsivel a csípő síkja mögé, a vállakat is egészek kifordítva, segítve ezzel minél teljesebb belégzést, majd a kilégzéskor a kezeket középen összezárjuk, úgy, hogy a két kézhét összeér, mialatt a vállak is befelé fordulnak. Ezt a gyakorlatot is háromszor végezzük el. A három mély légzés után a kezeket felemeljük és csuklóból gyorsan aprókat vágunk, mintegy rázzuk a kezünket, majd leeresztve tovább rázzuk őket.

Ez az aikitaiso első szakasza. További részletek az edzéseken!

Megyesi Gábor